Ballai Attila : Határtalan lehetőségek

Az Országgyűlés 2010. május 26-án elfogadta a magyar állampolgárságról szóló törvényt módosító javaslatot, ezzel biztosítva határon túli honfitársaink számára, hogy egyszerűbben és kedvezményesen – például nemcsak születésnél fogva, hanem leszármazással is – szerezhessék meg a magyar állampolgárságot. Sportrovat lévén az alábbiakban nem azt taglaljuk, hogyan, mennyire oldhat fel e döntés kilencven és öt és fél éves görcsöket, hanem a felvidéki, délvidéki, erdélyi magyar sportoló, valamint a trianoni határon inneni magyar sport számára kínálkozó új lehetőségeket tesszük mérlegre.

Zetelaka négyezer lelkes település Erdély és a Székelyföld szívében, a Hargita lábánál. Az egy szem román rendőrtől eltekintve színmagyar község leány-kézilabdacsapata két éve fölényesen nyeri a Kárpát-medencei összmagyar nemzeti diákbajnokságot, az 1996-os korosztály Tamás Zoltán vezetésével idén romániai vidékbajnok lett, június végén pedig kétszer is megmérkőzött az itthon országos ezüstérmes Ferencváros hasonló évjáratú együttesével, és először hat-, másodszor csupán egygólos vereséget szenvedett. A játékoskeret kisebb aranybánya. Mint mondjuk a jó tíz kilométerre fekvő Székelyudvarhely – 2002-es adatok szerint 37 ezer lakosából több mint 35 ezer magyar, ezer román – 1998-ban román bajnok leány ifjúsági kézilabdacsapata is az volt. Közülük legalább az áttelepült, majd Németországba szerződött Ilyés Annamáriát megismertük. Ferenc bátyját persze még inkább, hisz ő a magyar válogatott balátlövője. Édesanyjuk, Miklós Magda is klasszis volt – még román színekben.
Lám-lám, azért változik a világ. De mostantól változhat igazán. Mert azok a zetelakai, udvarhelyi vagy éppen felvidéki, délvidéki, kárpátaljai tizenévesek nemcsak magyarok lesznek, hanem, ha akarnak, magyar állampolgárok is. Válogatottjaink „merítési lehetőségeit” ezzel ugrásszerűen megnövelik. Az egyén egyszeri nekibuzdulása persze a nagy egészen semmit nem változtat, átfogó tehetségkutató és
-gondozó koncepció szükséges. Az eddigi véletlen szerencséket törvényszerűvé kell tenni. Gondoljunk bele csupán Zácsik Szandra esetébe! A Felvidékről elvetődött Vácra, ott nagy nehezen rátalált a Ferencváros, de még így is Sandra Zacsikováként kellett éveken át kézilabdáznia, és a tavaly augusztusi hazai junior Európa-bajnokság előtt kampányszerűen intézték a honosítását. Ma már ő a sportág legnagyobb ígérete, akinek láttán a kínai felnőtt-vb-n egy norvég szakember így kiáltott fel: Hol volt eddig ez a lány, vele Londonban Magyarország lesz az olimpiai bajnok! Pedig éppen szlovák színekben is dobálhatná a gólokat, Zacsikováként; akár Pálinger kapujába is.
Ha valaki, akkor női kézilabdázóink szövetségi kapitánya pontosan tudja, mi múlhat egy ilyen váltáson. Mátéfi Eszter ugyanis érett és befutott romániai sztárként települt át és élte meg másodvirágzását, piros-fehér-zöldben. Amint felidézi, neki még meg kellett vívnia azokat a harcokat, amelyeket az utódoknak már nem kell:
– Romániában minden korosztályos csapatba két évvel korábban vittek fel, 25 évesen 130-szoros felnőtt válogatott voltam, a 250-et is elérhettem volna. De azokban az élményekben valószínűleg nem lehetett volna részem, mint itt: olimpián szerepelhettem, ott bronzérmet nyertem, világbajnoki döntőt játszottam, a Dunaferr csapatával győztünk a Bajnokok Ligájában, és persze óriási érzés volt magyar mezben hallgatni a magyar Himnuszt. Még úgy is, hogy csak az 1995-ös vb-ezüst után fogadtak el igazán magyarnak, előtte többen lerománoztak. Nem szégyellem, honnan jöttem, nem is tagadom meg soha, mert attól a kultúrától is sokat kaptam. Nálam egyébként sem az számít, ki milyen nemzetiségű, hanem az, milyen ember. Emellett az új helyzetben is át kell gondolni, milyen fiatalon érdemes lakóhelyet változtatni, mert a gyermeknek szerintem az anyja, a családja mellett a helye. De a lehetőség adott, annál is inkább, mert Magyarországon egyre kevesebben kézilabdáznak, így a felbukkanó tehetségek száma is csökken. Amikor pedig nemrég otthon jártam Erdélyben, egy kis településen olyan ügyes lányokat láttam játszani, hogy még most is, ahogy beszélek róla, egyből libabőrös leszek.
Én is, amint arra gondolok, ha húsz éve hasonló lehetőség adódott volna, és mondjuk egy délvidéki tehetségtoborzón valaki kiszúrja a kis Sterbik Árpit. Nem azon tépelődnénk ma, ki őrizze Fazekas Nándor mellett a válogatott kapuját.
Bár kézilabdában legalább adott a váltás lehetősége, igaz, az egyik nemzeti mez levétele és a másik felhúzása között három év a „pihenő idő”. Jégkorongban viszont örökre szól a döntés, a sorsok már a serdülők választásától – ami általában nem is szuverén elhatározás – elrendeltetnek. Ezért a közelmúltban gyakran megesett, hogy a magyar– román meccsen kizárólag magyar szó hallatszott a pályán, de mostantól ez is másként lehet. Kercsó Árpád akár szülőföldjén, a gyergyói medencében is nevelhetné az utánpótlást – a magyar hoki javára. Budapestről nézve elképzelhetetlenül gazdag forrást jelenthetnek az ősztől tavaszig jéggé fagyott gyergyói és csíki iskolaudvarok. Nem véletlen, hogy az „Édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem” kezdetű nótát a srácok arrafelé nem futballcsukával folytatják, hanem úgy: „hokibotot, hokibotot csináltasson nékem! Hokibotot sej-haj, korcsolyát melléje, mert ez illik, illik, illik, ez illik, illik, illik a székely legényre.”
De térjünk vissza Szlovákiába, a Felvidékre, már nem Zácsik Szandra és nem is az ott még népszerűbb hoki, hanem egy kétszeres olimpiai bajnok vízilabdakapus kedvéért. Gergely István a 2001-es vb-n még a szlovák kapuban tempózott, 2003-ban azonban már Kemény Dénes együttesében nyert vb-aranyat, majd Athénban és Pekingben az olimpián duplázott. Egyedien sikeres egymásra találás az övé és a magyar pólóé, és mint szavaiból kiderül, a határon túliak számára az is vonzóan soknak tűnhet, amit mi ideát kevésnek érzünk:
– Magyar vagyok, ez természetes, a magyar himnuszt tanultam meg először, szilveszterkor azt hallgatva sírtunk az anyukámmal, a nagymamámmal, az öcsémmel. De sportolóként is azt kell mondanom, a magyar sportosabb nemzet a szlováknál, a sport megítélése, népszerűsége, anyagi háttere, feltételrendszere sokkal kedvezőbb itt. Ezt szlovákiai kajak-kenus barátaim is így látják, pólóban pedig még nagyobb a különbség. Nekünk is nagy lehetőség, hogy itt bontakoztathatjuk ki a tehetségünket, és azzal hozzájárulunk Magyarország sikeréhez, imázsának növeléséhez, de az ország sportja is annál többet nyerhet ezzel, minél többen kapjuk meg ezt az esélyt. Különösen most, hogy az európai határok kezdenek légiesedni, lassan már csak a diplomáciában és a fejekben léteznek.
Valóban ideje felismerni: „határtalanok” a lehetőségeink.